kerekerd'eux

kisszéken, a sufni mellett, van egy icipici harmat, le se törlöm, friss picit a reggel, s már nappal is harminc fok alá estünk, végre. Holnaptól nem lehet slagozni, úgyhogy majd ma este jól megöntözök, aztán lesz, ami lesz. Sok paradicsom van idén, nem tudhattam előre, de mind érik, pirosollik, szeretem nézegetni őket. Van két paradicsom a dáliáknál is, azokat a madarak csipegetik. A dáliák gyönyörűek, néha hozok be, a rózsa, hát a rózsa éve van idén, az már biztos, megállás nélkül virágzik az old wollerton hall-om, megállás nélkül. Csináltam neki futópályát. A tök elkezdett felfutni az új almára, az alma még kicsi, de jó támaszték, futja be, de még két felé fut a földön ezen kívül, megjelentek a pici tökök már, azt is úgy szeretem nézegetni, ahogy változnak napról napra. A sufni melletti piros kisszéken üldögelni, ott kávézni, nézegetni és hallgatni a reggeli csöndet, ez mindig az egyik kedvenc elfoglaltságom.

éjszakát töltöttem itthon, egyhuzamban. Hú de jól esett. A hét sem lesz vészes, csak kettőt vagy hármat leszek távol, még a harmadik nem biztos, ha befejezzük időben a munkát, akkor csak kettőt. Kerteztem, picit hűvösebb van, viszont zéró csapadék. Barnaság, szárazság. Takarítani is kellett. Az ember szuper rendet tart meg minden, de hát na, akkor is. Meg álltam neki egy 24 kertes listámnak, ezeket mind le kell adni, végigmenni több ezer képen, vannak még áprilisiak is itt, mindig csökken a lista, de mindig jönnek újak hozzá, van, ami sürgős, van, ami ráér. Sikerült párat leadni, mert az egyik könyv designere már dolgozna, csak kellenek a képek neki. Egy kert, amit alapból nem is értem, hogy miért került a listára, na úgy tűnik, hogy nem lesz abból semmi, szuperjó, hogy az időjárásra lehet fogni. A múlt hetet egy csoda helyen zártam egyébként. Ez egy fiatal tervező, még covid előtt ismertem meg, akkor sokat beszélgettünk pl. meditálásról, ez maradt meg nagyon bennem, s akkor mondta, hogy éppen most szerez meg egy kertet, majd menjek el. Sok év után, végre, most mentem. Tizenegyig ültünk a tóparton, hatalmas nyugiban, beszélgettünk, néztük a denevéreket, reggel még egy kávé, ő elment délre dolgozni, én még maradtam kicsit, aztán én is elindultam haza, de még fáradt sem voltam, pedig minden okom meglehetett volna rá, hazafelé megálltam egy lábnyújtásra egy antikoshelyen, ahol vettem egy sámlit, ütöttkopott, zöld festék volt rajta valamikor, meg se kérdezze senki, hogy ez hányadik kisszék itt ebben a házban. De mind el van helyezve szépen, mindegyiknek van egy kis szerepe, ezen például most már könyvek vannak. Másnap elmentem a helyi virágfarmra, ahol április óta nem jártam, vettem virágokat, vágottat is, ültetni is, meg zőccségeket, aztán kerteztem, mostam, este születésnapra mentünk, csak fél órát leszek, mondtam én, aztán lett belőle három, aztán csak eltelt a nyugis hétvége.

egy újabb szintjét ütöttem meg. Ilyenkor az a fontos, hogy ne gondolkodjunk vagy hozzunk fontos döntéseket úgyhogy így teszek, s várom a hét végét, amikor majd lassan újra gondolkozhatok, mielőtt újra gépre szállok, vissza az amerikai óceánpartra. A hét úgy néz ki, hogy Bath – Glastonbury – London – Sheffield. Pont ezer kilóméterre jön ki a hét. Ezzel még nem is lenne gond. Azzal van, hogy hetek óta egy csepp eső itt nem volt, de lassan már hónapok. S úgy néz ki, hogy július zéró csapadékos hónap lesz. Na ez a szomorúság.

a szél fújt. Az ember, aki mindig arra panaszkodik, hogy éjjel nem alszik jól, valahogy egy perc alatt elaludt és horkolt is (ami nála nagyon-nagyon ritka), hiába bökögettem meg fogtam be az orrát, semmi. Ez volt este tízkor, amikor a meccs kezdődött, nem vagyunk mi anglia rajongók, ráadásul nem foci. Aztán ahogy ágyban fekve hallgatom az éjszakát, nagy csend, egy autó sem ment el már a ház előtt szinte egész délután, este, mert ugye mindenki a meccsre készült, gondolom én, mert ilyen csöndet semmi más nem tudna kiváltani, döbbenetes egyébként, hogy mennyire nagy dolog a foci, s mennyire más a szurkolótábora, mint a rögbinek vagy a tenisznek. A nagy esti csöndben egyszer csak nagy üvöltés, mindenhonnét jött a faluból, vicces volt, meglett az első gól. A másodikat már nem hallottam, addigra már én is elaludtam. Tegnap egy egész napom ment rá, hogy visszaimádkozzak, bármi áron, egy nagy fotózás elveszett képeit. Június végén volt és most, hogy rájuknéznék, látom ám, hogy nincsenek meg. Mindenfélével próbálkoztam, tudom, hogy mit rontottam el, így tudtam, hogy vissza tudom csinálni, csak idő. Délután elmentem úszni egy órát, most már nem pihegtem annyira, nyomtam a hosszakat. Aztán hazajöttem, s meglettek a file-ok, ma meg azt az ötszáz képet nézem át, meg reményeim szerint többet is, mert nagy elúszásban vagyok. Ma reggel voltak felhők, egy icpipicit, talán két fokkal hűvösebb van, már az is valami. Tegnap reggel eltöltöttem két órát a kertben, hatalmas szó, hosszú hetek óta szinte csak pár percekre mentem ki, míg szedtem virágot vagy kiteregettem. Idén lesz sok tök, az egyiknek csináltam egy kis futópályát, black futsu, az a neve.

2026 nyara. A munkába indulás fő kelléke az 50-es naptej. Döbbenet. Hetek óta. Nincs kilátás esőre. Mondhatnám, hogy dél-anglia, de igazából az egész ország el van forrósodva. A munkák egyik fénypontja, az autóban ülés (na ki gondolta volna), mert ott van légkondi. Meg néha a szállásomon is, például majd ma este. Koradélután a kertészekkel találkozás, viszek nekik jégkrémet, de azért remélem megteázunk, mert tök mindegy hány fok van ahhoz. Már 9-kor 26 fok van. Mindegy, ami még érdekes, hogy nem panaszkodok. Semmit. Bírom, csinálom, mindig van feladat, következő, következő. Hordom a szoknyáimat, rövidnadrágaimat, sikerült vintedelnem pár nyárifelsőt, valahogy csak letelik ez is. A kert meg, hát elég fonnyadt, de piros a paradicsom. Ilyen is ritkán fordul előtt.

nagyon régóta nem voltam, így minden porcikám megérezte, húúú. míg régen nyomtam a hosszakat megállás nélkül, azért most kellett pihegnem rendesen. Na, de majd ez is lesz jobb megint. Mindenem fájt éjjel, meg meleg is volt, lementem a nappaliba aludni, kitártam az ablakot, egyszer csak arra ébredek, hogy valami autó berreg és zseblámpával jön valaki a bejárati ajtóhoz. Hát a tejesember volt. Három körül felmentem az ágyamba. Jó lett volna rendesen aludni, mert ma húzós a nap, de mégis elkezd az egész lazulni, például lesznek délutánjaim itthon, vagy délelőttjeim, na akkor végre mindenkit felhívok ám. Egy nagy kertbe megyek, még képet sem láttam róla, érdekes lesz, várom is nagyon. Egyébként sokat gondolkozok azon, hogy hogyan előre, jövőre, de majd erre is kitérek. Most éppen borító képeket keresek egy leendő könyvhöz, amit októberben adok le, s a tervező jön vissza szabiról július végén és akkor már áll is neki.

este el kellett mennem az “összeszervező” nő kertjébe. Azt fotózni, meg róla pár képet. “A gyémántokat levegyem?” kérdezte, nevetve. Ja, először is. Nagy ház/birtok, anyámkinnya, de olyan, hogy csak úgy be lehet menni, ismerem a járást, leparkoltam, bementem a kertbe, s írtam neki, hogy megjöttem, ha majd ráér, fáradjon ki. Kifáradt, egy hideg itallal a kezében, amit éppen ivott, ahogy jött, s megkérdezte, hogy kérek-e inni valamit. Hát, tulajdonképpen már akár hozhatott is volna magával valamit, de jobb is, hogy nem, mert kólát ivott ő, azt meg nem, köszi, ezen a kólán mondjuk meglepődtem, még nagyobbatt süllyedt a szememben, hihi. Mindig nálam van a szuper kis vizespalackom, az itthoni csapvíz teljesen jó. Na szóval a gyémántok. Szegénynek fogalma sincs, hogy hogyan kell egy salátafejet leszedni, ki akarta húzni az egészet a földből. Na itt abba is hagyom, ez van. Ilyen ez a világ. Pakolom az úszócuccomat, mert végre újra uszoda. (Ja, tegnap is úszhattam volna, mert ott olyan a medence, hogy megszólal, nem csak pancsolásra, de úszásra is alkalmas, mondtam is neki, hogy ejj, hozhattam volna a fürdőruhámat, mire mondta, hogy de hát ők úgyis elmennek valami szombat esti partiba mindjárt, nyugodtan ússzak ruha nélkül, ő is úgy szokott. Na, most tényleg készvége, erről a nőről sohatöbbet nem jelentkezek, nem éri meg az időmet, hihi)

nagyon át lettem dobva a palánkon, de lehet, hogy nem is ez a legjobb szó, de mindegy, jól kicsesztek velem, viszont ezt nem így élem meg. Ez ember puffogott egy csomót, morgolódik, de mondtam neki, hogy a morgolódás tök értelmetlen, ez van, kész. Megpróbálom elmondani, hogy mi volt úgy, hogy ne fedjek fel részleteket. Fotózni voltam Dorset-ben, két és fél órába telt odaérnem, csuda hely, csuda kert (ilyen szintű gazdagságot még nem láttam, de az a féle, ahol a pénz nagyon jó izléssel, odafigyeléssel, kedvességgel párosul, na mindegy is. Annyit mondok, hogy még a táskáimat is behozták az autóból, hirtelen azt hittem mégis egy hotelben vagyok, de nem, csak magánház). Ezután onnét másfél órára lett volna, még délebbre, egy fotózásom, két napos. De ennek a közepébe valaki (akivel dolgozok valamin együtt) beszervezett nekem egy fotózást egy kertben, másfél órára tőlünk, a Cotswoldsban, ami a kert is maga, de ahol az xy lehet, hogy kijön majd és akkor lefotózhatom. Lehet. Kértem, hogy ne szervezze erre a péntekre, hanem a következőre, mert délen vagyok és hazajönni három órát, majd visszamenni három órát, hát vicc. Beszéltem az xy asszistensével, ő is mondta, hogy emiatt ne autózzak ennyit, mert az xy még ha azt is mondja most, hogy oké jövök, az még nem biztos, hogy éppen akkor lesz kedve. Óbm. Bár nem lepett meg, nagy híre van a nőnek. Jó, ebben a tudatban elkezdtem a csudahely fotózásról menni tovább dél felé, amikor a nő, aki ezt betervezte nekem, hív, hogy most hallotta, hogy nem megyek, de ezt az xy-al nem csinálhatjuk meg, oda kell menni, tök mindegy, hogy ha nem is lesz ott, de nekem ott kell lenni. Nem lettem egyáltalán ideges, valamiért én egyszerűen nem vagyok semmitől ideges már, zéró, pont akkor parkoltam le Shatesbury-ben, de még nem szálltam ki, így fogtam magam, megfordultam, irány haza, brutál forgalom, három órámba telt hazaérni. Rettentő fáradt voltam, 4.30-tól 9-ig dolgoztam, utána a vezetés, na fél órát tudtam itthon aludni, kipattanás az ágyból, majd mentem a kertbe, Oxfordnál persze baleset volt, vá, 4 órára ott voltam, amikor persze, hogy süt a nap, na mindegy, hurrá, itt vagyok. Mondja a kertész: de xy nincs ám itt. Mondom mi? Igen, igen, xy nincs itt. Ki mondta neked, hogy itt lesz? Hát mondom végül is a lehet kategóriára lettem iderendelve. Ja, hát oké, menjek nyugodtan a kertbe, de csak a walled garden részben maradhatok, sehova máshova nem. Meddig akarok maradni, kérdi. Mondom neki, hogy amíg lemegy a nap. Ja, hát azt nem lehet, mert amikor a család itthon van (a házuk nincs a walled garden közelében egyáltalán, a hatalmas birtok egy másik részén van), akkor 6-kor mindenkinek el kell menni. Ó mondom fasza, mert süt a nap ezerrel és ilyenkor készülnek a legszarabb képek, de hát jóvan. Na, ír az egészet összeszervező nő (semmiről fingja sincs, de mindegy, ezen se puffogok, ez az ő baja), hogy a nagy üvegházakat ne felejtsem el. Mondom neki, hogy oké, meg kell kérdeznem, mert én a walled gardenből ki nem tehetem a lábamat, azok meg kint vannak (egyébként pont ott, ahol az autó felé mentem volna vissza), a kertész mondja, hogy meg kell kérdeznie az xy-t, de szerinte nem fogja engedélyét adni egyébként. Oké, ezt megmondtam az összeszervező nőnek, aki hogy akkor ő most ír egy smst az xy-nak, mert ők barátok. Olyannyira, hogy persze választ nem kapott ám. Hol nem szarom le, hatkor kisétáltam, s pont volt időm így még hazafelé bemenni az Aldi-ba és venni mindenfélét, köztük két jó nagy dinnyét. Na kinek volt a legjobb napja végül, nekem.

Ui, hozzáteszem, hogy bár nem húztam fel idegileg az egészen magamat, azért vonom ám le a tanulságokat. Nagyon érdekes az is, hogy egy semmiből lett gazdag nőnek, csak mert halomban áll a pénze, s ettől van hatalma, miért fontosabb az ideje, mint egy fotósnak? Semmitől. Mindenki idelye pontosan olyan fontos, csak ezt a zéró intelligenciával rendelkező emberek nem fogják soha megérteni.

jöttem hazafelé, az M4-en már, jó nap volt, de addigra már a reggeli három óra odavezetés, majd kikeveredni át a városon munka után, meg az egész fotózás, napsütés, sok sok ember, vá, mindegy, legalább hazafelé, s azon gondolkoztam, hogy milyen nap van. Fogalmam sem volt. Teljes üresség. Oké, ha a ma nem is, gondoltam, akkor tegnap. Hol voltam tegnap? Semmi. Teljes üressség. Semmi. Oké, tegnap mi volt rajtam, talán az segít rájönni, hogy hol voltam, de megint, semmi. Iszonyatosan félelmetes volt. Az előtte lévő munka beugrott, de a hétfő-kedd egyáltalán nem. Csak pár perc múlva. Most itthon van egy egész reggelem, délelőttöm, mielőtt megyek délre, három napra, két hotelbe, egyiket le se foglaltam még, viszont vasárnap délre talán haza is érek. Nem lett az a hőség, amit beígértek a hétre, hogy visszajön a múlt heti, nem jött vissza, sőt, ég a gyertya, pulcsi rajtam, ajtó a kertre nyitva, kész a kávé.

napok vannak. Elmúlt a nagy hőség. Legalább is egy időre. Bírható. A ma esti munkára és holnap reggel is, már farmert húzok. Egyik kedvenc helyemre megyek, egy naaagynév emberhez, s komolyan mondom, ő a legkedvesebb, legemberibb, legnormálisabb, legintelligensebb, leg. Ő nem lesz otthon, de menjek be, nyitva lesz a ház. Szerdán meg a kórházas munka megint, várom, mindig jól esik. Az a kert maga pici, de szuperjó, remélem sok beteg kijön majd fotózkodni. Nagyonnagyon hosszú ez a hét, de rendben vagyok a fejemben vele, így pikkpakk, aztán innét már lassan könnyebb lesz, bár sok izgalom jön még. Ez a hét nehéz is. Egy barátnőm a férje mellett ül a kórházban, aki ezen a héten, napon, napokban? meg fog halni. Áprilisban derült ki, hogy rákos, de mire kiderült, már a későbbnél is később volt, semmi előjel, semmi, kész, nem tudnak mit tenni, most már csak a fájdalmait csillapítják. Egy egészséges, annyira drága ember, hogy hihetetlen, s tessék. Mit lehet ilyenkor mondani, semmit, a kedvenc kertjében jártam fotózni (mármint a nőnek, nem a férjének), s küldtem neki kis videót, örült, ő persze nem adja fel, miközben ő maga mondja, hogy már csak napok. Minden alkalommal, ahogy megyek munkába vagy jövök, van egy baleset. De nem ám kicsi, olyan, hogy az utat lezárják. Eddig szerencsém volt, nem az én oldalamon, a másikon, s ahogy jövök el a szétroncsolt autók mellett, fizikai fájdalmat érzek és szomorúságot, hogy szerencsétlen emberek. Olyan huss az élet, muszáj élni, amíg itt vagyunk.