kerekerd'eux

csörgött az óra. Gatwickről ritkán utazok, de most onnét kellett, a Heathrow-s megoldás, ami a mi legközelebbi repterünk, harmincöt perc, ha nincs forgalom, meg ha én vezetek és nem az ember, túl drága lett volna, mert a britishairways jegyek az egekben, hiába az ügyfél utaztat, még akkor sem. Tök jó időben odaértem, csak hát ott annyi az ember, hogy döbbenet. Harminc percet álltam sorba a biztonságinál, utána na mondom eszek egy kását valahol, igenám, mire észbe kaptam, pedig két órával korábbra időzítettem az érkezésemet ám!, na már ki is volt írva, hogy beszállás, rohanok, sehol senki, ja már a buszon az emberek, még szerencse, hogy a vizespalackomat fel tudtam tölteni. Kicsit aludtam, kicsit könyvet olvastam, és ezt a számot meg tök sokszor meghallgattam. A belfasti reptéren ülök, várok még két embert, akik egy másik reptérről jönnek, kicsit később, de közben tudok dolgozni. Meg hallgatni a hegedűszsoltot, csuda felüdülés, hogy ott van rengeteg újságíró, hogy bármit kérdezhetnek, s válaszol értelmes mondatokban. Nem lesz itt politika, marad a kertvonal inkább. Itt is kertbe megyek majd, ez a kórházos dolog. Holnap reggel haza, aztán kétszer London egyszer helyben, ez a hét, majd vasárnap felrepülök Skóciába pár napra, workshopot tartani, megint nem leszek sehol az ember születésnapján, ez már nálunk hagyomány, viszont rendeltem neki skót sajtokat, azok még majd megjönnek, mielőtt megyek, át tudom adni.

Na, zárásnak, olyan sok mindent kitennék, de ezt választom végül. “Milyen nagyot lehetne bujócskázni itt”.