kerekerd'eux

Mariával először üzeneteket váltottunk, azt hiszem, hogy az instagramon keresztül, akkor pont egy búvóhelyen volt Lviv-ben. Azóta lassan négy év telt el, s rengeteg minden történt azóta. Sikerült ide vízumot kapnia, segítettem neki befogadó családot találni, s erre a lányra pont ráillik a “kicsi a bors, de erős”, mert apró termetű, de rettentő ereje és energiája van. A munkahelye itt egy csoda volt, mármint külsőre, saját házat kapott, viszont a munkatársai kiutálták, mert hamar rájöttek, hogy a lány milyen sokat tud, többet, mint ők, csak hát ők már régóta ott dolgoztak, a kertben. Jöttek be olyan fotós munkáim, amiket át tudtam neki adni, hálisten, s azóta már többször jön ide dolgozni, de már csak fotósként, viszont kerteket is tervez, komolyan, ilyen kert-tudással ritkán találkozok, pedig körül vagyok véve rendesen. Sokszor, ha dolgozik, nem kér pénzt, hanem azt kéri, hogy a katonák felszerelésére.. stb menjen inább a pénz. A múlt év végén a férjét is megismertem, csoda egy elme ő is, folyamatosan Ukrajnáért harcol, egyelőre a háttérből, mindenféle okos-háttér tudással, software-ekkel, s fotózik is sok német lapnak, a háborúról tudósít, sokat jár a frontvonalba. Amikor Maria kijött, akkor az a jó ismerősöm, akin keresztül a befogadó családot találtuk neki, hát vele is nagyon jóban lettek, az a nő is növény-kert bolond, a kettő, mintha ikrek lennének, huszonöt év különbséggel. Tegnap pont ennél az ismerősnél voltam hóvirágnézőbe. Hívjuk fel a Mariát! Internet volt, gyertyák égtek. Mosolygott, mint mindig, megmutatta a várost az ablakból, a szembeházakat, lakótelepeket, néhány helyen ég egy-egy villany, semmi más, a generátorok hangját halljuk-e kérdi. Ült az asztalnál, a gyertyafényben, s mondta, hogy az estére nagy bombázást ígérnek. Hideg van, de megállapítottuk, hogy az ő lakásukban pont olyan hideg van, mint itt egy angol házban (mondom, hogy ezek nem fűtenek). A férjét a múlt héten összeszedték, az utcán, csak úgy, bevitték, sikerült felhívnia Mariát, aki később az anyósát kellett, hogy felhívja, hogy elmondja, hogy a fiát is bevitték, nem tudnak semmit, mi várható, hova megy, két hónap katonai kiképzést kapnak általában, de semmi nincs kőbe vésve, fele tudja, talán a héten haza tud menni egy kicsit, talán Kijevben tud maradni, de bármikor vihetik a frontvonalba őt is. Maria mosolyog, mindenben meglátja a jót, mindig mondja, hogy nem kell, hogy folyamatosan legyen áram, az idejét azóta sokkal jobban be tudja osztani. Hívjuk, hogy jöjjön akkor el, most, hogy a férjét bevitték, jöjjön ide. De nem, pont most már nem, pont ezért nem, a folyton dumáló, folyton mosolygós lány szemében ott volt a félelem, könnyek is, nehéz volt a gyertyafénynél látni, de most hirtelen minden méginkább megváltozott, négy év, végig tele optimizmussal, mikor minden egyre kilátástalanabb.