kerekerd'eux

szívvel integettem Mariának és Sergiinek az állomáson. Londonba vonatoztak vissza, majd hétfőn, Lengyelországon át mennek vissza Kijevbe. Két csodálatos, értelmes, fiatal, boldog ember. Mutattak drónokat, égen szállót és és olyat is, ami már leesett, beszéltünk a háborúról sokat, de a munkájukról is, melyet olyan szeretettel, elkötelezetten csinálnak, hogy csoda. A Mariát már ismertem, a férjét még nem, s meg kell mondjam, ritkán találkozok ennyire értelmes emberrel, s mellé kedves, odafigyelő, áh, mindegy. Hoztak olvasnivalót, tudják, hogy szeretek olvasni ukrán történeteket is, csomót beszélgettünk, egy jó kis angol pubba mentünk el, utána sétáltunk a ködös faluban, még jóidő van, de a jövő hétre már jön a hideg, bár mondják, hogy mi nem tudjuk, hogy mi a hideg. Mutatták az appokat, amin kapják az infót támadásokról, áramkimaradásról. Sétáltunk két tipikus kis angol faluban, hatalmas csönd az egyikben, a másikban csupda karácsonyi hangulat, pici, de van pár bolt, egy múzeum, minden kivilágítva, az emberek jönnek-mennek, kutyákkal, gyerekekkel, csend és béke. Azt mondja Maria, olyan, mintha egy képeslapon sétálnánk. Nehéz volt, főleg nekem elképzelni, ahogy távolodott velük a vonat, hogy milyen jó idejük volt itt, a békében, mindenjóban, s most mennek vissza, s az éjszakák bombáktól és bombariadóktól lesznek hangosak, de csak oda vágynak, a hazájukba.