lettem. Eddig is viseltem, pár éve már, olvasáshoz és számítógéphez, távolra szuperlátosom van, azt mondta a szemész, de már unom, hogy mindig leföl veszem a szemüveget, de mostantól már mindig lesz. Megfordult a fejemben a műtét, mert asszem a szemem a legfontosabb munkaeszközöm, de ha mégis bármi nem jól sül el, akármifolytán, akkor meg lesek csak. Egyelőre a szemüveg, aztán meglátjuk. Mert mondtam nekik, hogy ha vezetek, oké, hogy látok mindent, na de az autón nem látom a bigyókat, hogy mennyi a sebességhatár, a kocsi mindig megmondja, de azt már csak saccperkábé nézem be. Nekem ez izgalom, sose voltam szemüveges, csak pár éve ért el, az évekkel, a távollátás.
S akkor most visszatérek egy könyvhöz, amit ezeréve vettem, végül nekiadtam egy barátnőmnek, s utána újra megvettem, s most elkezdtem végre, csak úgy visz, Narine Adgarjan, Égből hullott három alma című könyve, gyönyörű mese, nem lájtos, nem romantikás, örmén hegyekben. Ajánlom, nagyonnagyon. Ha író lennék, ilyen könyvet szeretnék írni.
“Aztán felszáll a köd, és a juharfák arany és vörös színétől tarkállanak a dombok, a környék sűrű naspolya- és csipkebogyóillatot áraszt, fenyő és harmatos földiszeder aromája terjeng – az ősz múlásával gyümölcse émelyítően édes és hatalmas, háromnál több bele sem fér az ember tenyerébe.”
Leave a Reply