kerekerd'eux

naplóm, mióta voltam a kedvenc ház-kertemben, mi is történt, muszáj lejegyeznem, volt még utána egy kertfotó, aztán itthon voltam két egész napot, amit számítógépbámulással editálással töltöttem, munkák leadása, számlázás, ilyenek, s már pont azt hittem, hogy végem, amikor kérdezte a szomszéd (itt kb mindenki szomszéd), de a ő kedvenc velemkorú szomszéd, hogy ne menjünk-e át a pubba egy italra este, így mentünk, nagyon jól esett, másnap ebédre voltunk hivatalosak a szomszédfaluba barátokhoz, hát az olyan jó volt, hogy csuda, ahogy hazaértünk, a szomszédunk (konkrétanszomszéd és a legkedvesebb barátaink itt), kérdezték, hogy nincs-e kedvünk átugrani egy pimms vagy gintonikra, de volt, mi az utóbbit választottuk, kettő lett belőle, idősebbek ők már, s hatalmas példaképeink. Szuper hétvége, kikapcsoltam. Hétfőn volt egy fotózásom, ami nagyon próbára tette a türelmemet, de egyedül voltam egy hatalmas hatalmas (és híres) parkban, sehol egy lélek, vártam, hogy a nap menjen lefelé, hiába mondtam a megbízómnak, hogy napközben nem lehet, nem lehet, túl erős a nap fénye, de nem értette, de persze otthagyott egyedül, feküdtem a fűben sokat, kellett a ráncaimnak ez egyébként is. Aztán két napra rá elmentem északra, csak négy és fél óra az út, csuda kert és csuda emberek, miután végeztem boroztunk egyet a kertben, már a nap is lement, tizenegy után kerültünk ágyba, s jöttünk ki a kertbe reggel négyre, mert a kertészlány, aki egyébként jó ismerős/barátnő, s nála is aludtam, jött velem, hogy ő is hadd lássa, s gondoltam, hogy hétre úgyis végzek, aztán húzok haza, hét meg négy, délre otthon lehetek, aztán jött az ötlet, hogy menjünk fel a kastély tornyába, felmentünk, cidriztem kicsit, de konkrétan a tetőn sétáltunk, csodás kilátás, szellemek is vannak, állítólag, de én egyet sem láttam, s a konyhán kellett átmenni, ami már múzeum, szájtátós. Utána a főkertész, hogy van neki egy kertje nekem hazafelé úton, megmutatná. Summasummárum, 11-kor vágtam neki a hosszú és meleg útnak hazafelé, majd hatkor haza is értem. A hátamnak betett az a hét óra a kocsiban, azóta is alig élek, de most már csak a fekvés rossz neki, minden más jó, de legalább hétvégén itthon voltam, a hőségben, jajj. Hétfő reggel 4-kor kelés, fél ötkor indulás a reptérre, fél hatkor leparkoltam, hatkor már bent is voltam, nem szeretek a reptéren időt tölteni, hétkor felszállás, nyolckor leszállás Glasgowban, ott uber rendelés, ami elvitt a kórházba, gerinces, gondoltam majd ott legalább ellátják a hátamat, de nem kellett, ott egész nap (ja, nem kórház, hanem kertmunka), hatkor uber be a városba, a hotelba, fáradt voltam és éhes, s odaérve, az automata kiadja a kulcsomat, tizennyolcadik emelet. Remegés, sírás. Hogy én ezt nem. Nem és nem, mindent, csak liftet nem. Összekaptam magam valahogy, s mire felértem a tizennyolcra, csuda kilátás tárult elém, megjött a bátorságom, lementem kajáért aztán. Utána vissza megint a tizennyolcra, alvás, s reggel fél hatkor jött a taxi, reptér, hatkor ott kávé, éppen megittam és már beszállás is, nyolckor leszállás, felvettem a kocsit, fél tízre itthon voltam, azonnal zuhany, hajmosás, számítógépbámulás, kis munka, aztán délután négykor indulás be Londonba, kocsival mentem, Kew garden mellett egy privát kert, velem volt a kerttervező is, megvártuk, hogy a kerti világítás is mutasson, szóval majdnem tizenegy volt, mire hazaértem, s ez volt tegnap. Itt vagyok most, készen, mosottan. Két nap itthon, megy a mosás, meg a számítógépbámulás, ezerrel, s este nyolcra tervezem a lefekvést-alvást, legkésőbben.