kerekerd'eux

napok vannak. Elmúlt a nagy hőség. Legalább is egy időre. Bírható. A ma esti munkára és holnap reggel is, már farmert húzok. Egyik kedvenc helyemre megyek, egy naaagynév emberhez, s komolyan mondom, ő a legkedvesebb, legemberibb, legnormálisabb, legintelligensebb, leg. Ő nem lesz otthon, de menjek be, nyitva lesz a ház. Szerdán meg a kórházas munka megint, várom, mindig jól esik. Az a kert maga pici, de szuperjó, remélem sok beteg kijön majd fotózkodni. Nagyonnagyon hosszú ez a hét, de rendben vagyok a fejemben vele, így pikkpakk, aztán innét már lassan könnyebb lesz, bár sok izgalom jön még. Ez a hét nehéz is. Egy barátnőm a férje mellett ül a kórházban, aki ezen a héten, napon, napokban? meg fog halni. Áprilisban derült ki, hogy rákos, de mire kiderült, már a későbbnél is később volt, semmi előjel, semmi, kész, nem tudnak mit tenni, most már csak a fájdalmait csillapítják. Egy egészséges, annyira drága ember, hogy hihetetlen, s tessék. Mit lehet ilyenkor mondani, semmit, a kedvenc kertjében jártam fotózni (mármint a nőnek, nem a férjének), s küldtem neki kis videót, örült, ő persze nem adja fel, miközben ő maga mondja, hogy már csak napok. Minden alkalommal, ahogy megyek munkába vagy jövök, van egy baleset. De nem ám kicsi, olyan, hogy az utat lezárják. Eddig szerencsém volt, nem az én oldalamon, a másikon, s ahogy jövök el a szétroncsolt autók mellett, fizikai fájdalmat érzek és szomorúságot, hogy szerencsétlen emberek. Olyan huss az élet, muszáj élni, amíg itt vagyunk.