kerekerd'eux

élek ma, mert elmentem a pékségbe. Hatalmas szó. Az egy óra odavissza, kocsival, s egy óra te jó ég, mennyi mindenre futná időből, de kifogyott a kenyér a fagyasztóból, sütni nem sütök, mikor sose vagyok itthon, ilyenkor veszek két kovászosat, fagyasztom, hetekig esszük, ritkán eszünk kenyeret. Ez luxus, elmenni a pékségbe. Na jó, két almásvalamicsodát is vettem, meg egy sonkássajtos croissant, amiből kellett ennem hazafelé, s mikor takarítom már ki a kocsit, jött a kérdés. Holnap tuti. Hétkor álltam neki dolgozni, ma itthon vagyok, de tele vagyok olyan emaillel, hogy ezt a képet küldd, meg azt, ilyen formában, olyanban, ez megy egész nap, de jó az ilyen is, mindjárt bedobok egy mosást, majd kigurítom a jógamatracot, csak megvárom az Annát, mert neki is hoztam kenyeret, ha már ilyen messzire megyek, csak megkérdem kér-e ő is. Rendeltem három zoknit, télre, és egy nadrágot. A nadrágot egy ilyen teszkó szerű boltból, tök véletlen, s mondja az ember, hogy biztos, hogy nem a toast-ból vettem (annak háromszámjegyű font minden ruhadarabja), s mondtam, hogy nem, nem toast, zöld, ez múltheti, de volt lájtos barnájuk, csak már nem volt belőle készleten, de tegnap este látom, hogy már van újra, s még le is van árazva, így már csak tizennyolc font volt és nem legalább száznyolcvan, ha a toast lett volna, szóval ilyen luxusban élek ma, mondom. Szeretem, ha fel vagyok zárkózva, ha ki van söpörve az inboxom, ha rend van az asztalomon és csak egy teásbögre van ott, nem pedig három. Most egy sincs, annyira toppon vagyok, de megyek, egy earl greyt csinálok is, az új kedvencem, aki itt él, annak mondom, duchy organic, vegyen, aki nem itt él, annak viszek majd haza.