mindig kihozza belőlem, hogy elkezd járni az agyam, pont mint a sweet pea tornyom, ágakbogak összevissza, aztán mindenhonnét kipattan egy virág, egy gondolat, nem egyszerű kibogozni őket. Tegnap este éppen hazaestem két irtó hosszú és fárasztó nap után, ráadásul nem voltam túl boldog, bár azt hiszem, hogy mindenből ki tudom hozni a legszebbet, itt azért most erőt kellett vennem magamon, hogy ne hívjam fel a megbízót, hogy ez ugye most direkt kicseszés, hogy engem ide küldtek, ráadásul olyan fotólistával, aminek felét kapásból nem tudtam telejsíteni, mert ugye ezek az instagramon ügyesen előadják, csak hát ami mögötte van, na az csapott arcon. Az importált virág, azon még nem szörnyülködtem annyira, pedig a fenntarthatóság, sustainability, a kulcsszó, az a baj, hogy túl jó virágtermesztők között fordulok meg, akiknek a brit virág az első, na de nem ott, hanem amikor meghozták az oázist, ami az egyik legnagyobb környezetszennyező dolog a világon, kb soha nem bomlik le, szóval amikor az megjött, ott mondtam, hogy jó, nekem innét lépnem kell, s aztán már rövidre zártam. Hetek fognak eltelni, míg én ezekre a képekre ránézek, aztán majd szólnak, hogy hahó, hol vannak a képet, s gondolkozom, hogy szóljak-e a megvízónak, vagy hagyjam, tényleg mutassam csak a szépet, ami már a csalás kategória, bár mindet ott találtam, de nem éppen azok voltak előtérben. Előszedtem pl. nagyon szép brit viktóriánus kis vázákat, amiket ezek nem használnak ám, mert a kínai szívárványszínben pompázó váza jobb, nem tudom, szemét hátán szemét, tudom, hogy ízlések és pofonok, de jajj.
Leave a Reply