köröm a kutyával. Már, amikor itthon vagyok, mert olyankor az ember viszi, de ő ezt a kört nem szereti, ő másfelé megy, ami régen a kedvencem volt, amikor még a kutya tudott rendesen járni és mehettünk árkonbokron át is. Most inkább falukörre viszem, mert ott találkozik kutyákkal, amit szeret, bár nem sokat foglalkozik egyikkel sem, főleg, hogy nem tud velük már futni, öregszik, neki már a kaja fontosabb, bezzeg régen nem lehetett semmi jutalomfalattal motiválni, ment a feje után, jó terrier módjára. Most már meg csak a kis falatokon jár az esze. A mama is szegény, jajj de imád enni. Mindig enne. Éva gyere, egyé, mondja a keresztanyámnak, ő meg mondja, hogy majd később, mire a mama: de addig elfelejted! Elég jókat mond, dehogy mondtad el százszor, isze nem is vótam itt százszor. Meg amit mindig megbeszélünk, “az ílet sokat ígír, keveset át” Ez a nagyigazság. Szóval a kaja. Ötször lesz étkezés az otthonban, lefogadom, hogy nem lesz bajuk a mamával, nagyon rossznak kell lenni valaminek ahhoz, hogy ő ne egye meg, bár sajtot ne adjanak, mert ő egyszer rígen járt sajtgyárba’ és azóta forog a gyomra a sajt látványától is. Szomorúság, hogy eljött ez a nap is, vagyis jön el holnap, hogy megy be otthonba. De közben megkönnyebbülés is, hogy jó helyen lesz. Örültünk, hogy otthon volt sokat, de sokszor be volt zárva a házba, sokszor hetekig nem fürdött (egyedül nem is tudott volna), sokszor délután háromkor még nem kapott ebédet, amit azzal magyarázott az anyám, hogy a mama csak tizenegykor kelt fel, amiről meg kiderült, hogy felkelt volna ő korábban is, de anyám visszaparancsolta az ágyba, hogy még korán van. Ejj. Namindegy. Ilyen az élet. De legalább eljutottunk ide, s a fejét leszámítva, hálisten jól van, köszöni, az étvágya kitűnő, meg a humora is, bár néha morog, de ha gyorsan kajára tereljük a szót, akkor hamar megenyhül. Véget ért pár fejezet a múlt héten és a héten, de hálisten kezdődik is egy új.
Leave a Reply