telefonáláskor. Vasárnapok, azok voltak a gyomorideges napok, akkor szoktam hazatelefonálni, akkor rendszeresen, egyéb napokon rendszertelenül, mindig arra mantráztam, hogy csak ne anyám vegye fel a telefont. Nem volt gáz, soha nem veszekedtünk olyankor, de nem lehetett tudni, hogy mennyi alkohol van éppen a szervezetében, kit fog elszidni, mennyit affektál. Egyik nap ránéztem a telefonra, majdnem mondtam is, hogy odaszólok Roxy-ba (mert az ember így tanulta meg a hosszú falunevet), aztán rájöttem, hogy azta, nem szólok én oda sehova, nincs hova már. Már azt se bánnám, ha az affektálós anyám venné fel a telefont. Egyébként tényleg vigyázni kell, hogy mit kívánunk, mert előbb utóbb valóra válik.
Most gyomorideg, amikor hívom a mamát az otthonban. Pontosan két hete van ott. Igen el vagyok keseredve. Egyik ide nem duggya a pofáját. Mér nem jön el egyik se? Én már nem férek bele a családba. Akkor próbálom neki szépen elmondani, hogy mi a helyzet, hogy bizony van, aki most is meglátogatja, de ő hajtja, hogy nem, nem, pedig de. Mérges, nagyon mérges. És nagy mártír is, szegény. Aztán kérdezem, hogy vannak-e ott ismerősei, vannak ám, nem falubeliek, de elbeszélgetnek, kérdem ma miről, ma arról beszélgettek, hogy most má lehet vetemínyeznyi. Egy asszony vót itt nálam, de ollan hosszan, má meg is untam.
Leave a Reply