Most kéne ébredni aztán elaludni madárrá változni messzségbe szállni tág mezőn lépdelni völgyi kútból inni hegytetőre jutni sziklával görögni mélységbe lehullni egy városba térni ablakba repülni és megint ébredni Weöres Sándor

Gyerekkoromban réges-régen fenn ültem én is a szekéren. Gabonát vittünk a malomba, vagy burgonyát, répát, halomba. Mindig közelbe, mindig lassan, s ömlött az idő számolatlan. Mert oly lassacskán folyt az élet, a közelség is messzeség lett. Köröttünk utak sokasága ágazott szerte a világba. Elálmodozva mindent láttam a nem-látványos pusztaságban. Hol az ég-kékre felhő omlott, láttam…

Gyerekkoromban réges-régen fenn ültem én is a szekéren. Gabonát vittünk a malomba, vagy burgonyát, répát, halomba. Mindig közelbe, mindig lassan, s ömlött az idő számolatlan. Mert oly lassacskán folyt az élet, a közelség is messzeség lett. Köröttünk utak sokasága ágazott szerte a világba. Elálmodozva mindent láttam a nem-látványos pusztaságban. Hol az ég-kékre felhő omlott, láttam…

Mikor sötét az éjszaka árnyak között nincs külön árnyad De világít a tél hava jól látlak és mennék utánad A reggelt várd s a délutánt és útba igazít a lábnyom Mindent árnyba és fénybe ránt a forgás az egész világon. Weöres Sándor

Mikor sötét az éjszaka árnyak között nincs külön árnyad De világít a tél hava jól látlak és mennék utánad A reggelt várd s a délutánt és útba igazít a lábnyom Mindent árnyba és fénybe ránt a forgás az egész világon. Weöres Sándor

Folyton csak ébredek az álmaimból. Hol kezdődnek, nem ismerem. Folyton csak ébredek az utazásaimból. Ha elmúltak, mintha nem is lettek volna. Folyton csak ébredek az otthonaimból. Mások laknak bennük, nem ismerem. Folyton csak ébredek az életemből. Ha elmúlt, mintha nem is lett volna. Weöres Sándor

Folyton csak ébredek az álmaimból. Hol kezdődnek, nem ismerem. Folyton csak ébredek az utazásaimból. Ha elmúltak, mintha nem is lettek volna. Folyton csak ébredek az otthonaimból. Mások laknak bennük, nem ismerem. Folyton csak ébredek az életemből. Ha elmúlt, mintha nem is lett volna. Weöres Sándor

Világnagy hársfa álmodik, ballag a vízen át, röpül fölötte hét ladik, alatta hetven ág. Hetven ágából dől a fény, körös-körül tükör, megáll a semmi közepén, kinéz mindenkiből. Látja, hogy szeme nyitva van, így álmodik tovább, bezárja a határtalan, viszi a sok virág. Bertók László

Világnagy hársfa álmodik, ballag a vízen át, röpül fölötte hét ladik, alatta hetven ág. Hetven ágából dől a fény, körös-körül tükör, megáll a semmi közepén, kinéz mindenkiből. Látja, hogy szeme nyitva van, így álmodik tovább, bezárja a határtalan, viszi a sok virág. Bertók László

Narancs szegély, hamvas-lila árnyék, minden este így játszik a tájék, bogot köt rá a tűnő Nap lángja, így bocsátja le az éj kútjába. A fakuló tágas űrt betöltve égi magány húzódik a földre, a mezőket éppen csak súrolja, van is, nincs is: ő a tiszta “volna”. A homályba-bukó messzi cserjék: mind káprázat, reménység, vagy emlék,…