kerekerd'eux

a köd, hatalmas. Végre. Olyan ritkán jár errefelé. Már ötkor felkeltem, mint aki a Mikulást várja legalább, mire éppen világosodott, már indultam is. Először egy falukörre indultam, de annak nagy része két nagy szántóföld között megy, ahol sok minden nincs, így elindultam a szomszéd minifalu felé, csak egy farm az egész, de van egy gyönyörű kis temploma. Kicsit kietlen az út arrafelé, erdős, picit ám csak, de eléggé csalitos. Húúúúú de szép reggel volt. Sehol egy lélek, hatalmas a csönd. Mentem bele a ködbe. S azon gondolkoztam, hogy milyen már az, hogy megyünk bele a ködbe, a láthatatlanba, de ha tudjuk, hogy merre megyünk, az irányt, akkor azért nem olyan rossz, akkor ügyesen visz a lábunk. De ha megyünk bele a ködbe, úgy semmi irány nélkül csak bele észnélkül, az meg azért nem olyan jó, az hova vezet, csak keregünk, idegeskedünk, félünk. Aki tud írni szépen, nem úgy, mint én, az írja ezt le. Szóval a templom, mindenfelé a köd, csend. Vissza a faluba, egy másik úton, ott is csak a köd, a patak, a kukoricás. Napközben kitisztult egy időre, kisütött a nap is. Most már este van, de köd száll újra le, a falut már körbevette, annyira békés pillanat ez. Már alig várom a holnap reggelt.