kerekerd'eux

a lassúság, s nagyon élvezem. Már most félek attól, amikor minden visszatér a régibe. Térjen vissza az, hogy lehessen újra találkozni, igaziból, átölelni, de ne térjen vissza a hangos-őrülttempósság. A múlt héten felhívott egy ügyfelem, nem folyamatosan, de szoktam neki dolgozni. Felhívott, hogy meg tudnék-e csinálni neki valamit. Mondtam, hogy igen, küldje át mit kér és megoldom pikkpakk. Nagypénteken küldte. Onnéttól én Húsvétot vettem ki. Hívott minden nap telefonon. Normál esetben nem vagyok ám bunkó. De ez nem normál eset, így nem vettem fel. Nem volt sürgős, kint hétágra tűzött a nap, sült a kenyér, a kalács (sajnos egyiket sem tudtam igazán élvezni, de nem azért, mert nem lettek jók, de ez egy másik téma, majd húzás orvoshoz, amint tudok), na de lényeg az, hogy nem, ő nem vette észre, hogy húsvét, úgyis tökmindegy nem, igyseúgyse csinál senki semmit. Váá. Szóval ez, ez a mindig mindenki legyen elérhető telefonon, éjjelnappal, esőbenhóban. De imádtam levelet írni. És levelet várni. Az a világ sincs már. De már email világ sincs, basszus. Messzendzser van. Két szó, egy sor, szívecske, röhögősfej. Vagy naposcsibe, húsvétra.