kerekerd'eux

a lábunkat, meg a határt. A legnagyobb szerencse, hogy kilépünk a házból és sehol senki, alig pár ház, és máris a határban vagyunk. Az ember kora reggel elment bevásárolni. Előtte körbehívta a falut, kinek mi kell. Két óránál többet is távol volt (fél óra oda az út kocsival eleve), kezdtem aggódni. De minden ok volt, hálisten. Vett nekem lisztet. Három volt. Azt mondja, hogy hármat lehetett volna venni, de ugye nem baj, hogy nem vette meg mind a hármat? Ilyen rendes egyébként, alapból, mindenben. Addig nem akartam elmenni az állattal, amíg ő haza nem ér, úgyhogy mire kint jártunk, már erősen sütött a nap. Ennek a jövő héten vége, úgyhogy inkább a kertre koncentrálok, borsóültetés van terítéken. Egyébként, ahogy az állattal járok a határban és halálos csend vesz körül minket, vagyis nem, végre hallani a kis patakot, a madarakat ezerrel, sehol egy autó, hát nem csodálatosabb? Persze, hogy az, bár nem ezen az áron. Na sebaj, majd okosabbak leszünk ám ezután, azt előre mondom.