éppen a táskáimat pakoltam be, mentem fel Yorkshire-ba, egy munkára, másnap. A fotósnapon a sok brit mellett volt öt amerikai, egy francia és egy német lány is. Akkor még tudtunk valamilyen szinten viccelni a vírusról. Ma már nem menne. Egy hét alatt teljesen megváltozott minden. Az ember felhívta a 92 éves szomszéd nénit, aki rettenetesen fél, de hát a barom fia is csak annyival nyugtatja, hogy ha ők elkapják, akkor úgyse tudnak majd hozzá eljönni. Az összes telefonszámunk megvan neki, úgyhogy kértük, hogy bármikor hívjon, ha csak beszélgetni akar is, mert neki viszont már az nagy érvágás, hogy a könyvtáros, aki minden héten egyszer hoz neki könyvet, nem jöhet már. A másik szomszédék hetvenöt körüliek, a férfi rákos, de elég jól él vele, orvosok mindketten, ők köszönik, olvasnak, zenét hallgatnak, nem hagyják el a házat, maximum kutyát sétáltatni. Hát így esett, hogy ma is jött a néni a kutyájukkal, jóval mögöttünk. Normális esetben bevárjuk egymást. Most nem vártam, távolról kiabáltunk egymásnak pár szót. Ne keltse senki a pánikot, de felelőtlen se legyen, azt mondom. Tüdőbajos barátnőm, negyvenhat-hét körüli, hát hogy ő ma átjön (megbeszélni a leendő könyvünket, amihez a szerződést pénteken írjuk alá Londonba, hát a hátam közepére sem kell, se a könyv, se a London), szóval hogy ő átjön, de előre szól, hogy a férje nagyon köhög, de nincs vész, mert nem alszanak egy szobában és nem ülnek ugyanazon a kanapén, amikor tvt néznek. Mondtam neki, hogy köszi, maradj otthon. Hülyékkel én már nem tudok mit kezdeni és nem is akarok. (Nem, nem attól félek, hogy én elkapom. Én attól félek, hogy elkapom és átadom ötven más embernek. Vagy tíznek. Akik majd még tíznek. Akik még tíznek..)
“Lányom, ín? Te, én míg amíg dúgoztam is, amikor vót még tiz percem indulás előtt, még akkor se indútam el korábban itthonrúl, inkább még bökköttem, hímeztem a terítőt még tíz percig. Én osztá el nem menek itthonrúl”
Na visszatérek majd virágos hírekkel inkább. Hétágra süt a nap, végre.
Leave a Reply