nem mondom, volt vele munka, de felért egy terápiával, az elmúlt hetek után, ami volt, pénteken már hazafelé megint alig láttam ki a fejemből, ha az autópályán még Oxfordig kellett volna mennem, pedig az már csak max tíz perc lett volna, már nem hiszem, hogy kibírtam volna alvás nélkül. Ma meg átmentünk templomba, a háború vége, de hát kinek mit jelent az, ugye, de gondoltam én az összes katonára, akik harcoltak, ellenség vagy nem. Viszont szuperhír, hogy a mama nagyon jól van “hallám, má egy hete itt vagyok, mikor mehetek má haza?” Otthon el tapogatna, mondja, reggel szépen befűtene, amit én el is tudok képzelni, de a demenciája egyre erősödik, meg hát kibírni az alkesz lányával, attól félünk, hogy újra nagyon visszaesne. Pláne, hogy a hosszú téli esték. Na de meglátjuk, a lényeg, hogy mosolyog, meg meg vicceseket mond, mint régen. Az annyok p-csáját, hogy ennyit köllesz várni az útlevélre, mondja nekem. Na hát ilyenek.
A héten végre itthon leszek sokat, találkozom az egyik kedvenc editorommal, ebédre náluk, találkozom két másik fotóssal, kávékra, áthívtuk a magyar párt vacsorára péntekre, keddenként járok agyagozni továbbra is, nagyon nagyon élvezem, már hiányzik, amikor nem megyek, ráadásul végre, van sikerélményem is. Miközben próbálok pénztbehajtani, munkákat leadni, munkákat keresni, készülni a karácsonyi vásárra itt nálunk, két hét múlva, marketingolni és eladni magamat, de most végre picit lelassult a tempó.
Ja, a faluban meg betörtek két házba. Hát nem vagyunk nyugodtak. A decemberi első kávépénteket én vállaltam el a faluházban, mint kiderült arra egy rendőr is eljön, hogy ezt azt elmondjon. Állítólag egyébként tudják, hogy ki a tettes, de nincs ellenük bizonyítékuk egyelőre. A mi házőrzőnk meg köszöni, ő aztán úgy alszik, mint a bunda.
Leave a Reply