azaz 14 embert tanítottam, igyekeztem tudásomat átadni – pár még folyamatban – az utóbbi években. Az elején, még kevesen is voltunk, nem volt vándorlás, nem volt ilyesmire szükség. Aztán, főleg, hogy innét Angliából dolgoztam be, növekedtünk, kellettek (volna) új emberek. A tizennégyből egy része magától ment, más részét küldték. Most van egy, akivel baromi szívesen dolgoznék, nem szívbajos és nem rakja tele az emaileket ánforcsunetli meg szomorúszmájlikkal, amiktől mindig égnek áll a hajam, mindig azt mondom, hogy nem a szívsebészet vagyunk, minden megoldható, de ne indítsunk szomorúszmájlival meg jajjúristenemmel. De oké, könnyen beszélek, tapasztalat, öregróka, egyebek. Ma felhívott a HR, én meg elbőgtem magam. Hát normális már én se leszek.
Végre esik az eső, az üveges alatt ettünk, nyitott ajtónál, mintha kint az esőben ennénk, csak nem vizesen, boldogság.
Leave a Reply