Éjjelente mintha élnék
álmaimban, s meg se halnék,
s szeretteim meg se haltak,
bár szokatlan haloványak,
mint kik csillagporban jártak,
s belefáradtak a hosszú
útba, amíg ideértek.
Nem kérdeznek, nem beszélnek,
nézegetnek, simogatnak,
ujjuk hegyén szikra sercen,
ahogy hajam közt matatnak,
csóválgatják fejüket, hogy
mennyi idő telt azóta,
s milyen idő, szót se róla,
mégis, mégis, megvagyunk mind,
szótlanul és összebújva,
s eszünkbe jut, mért is rossz, ha
kelni kell a kakasszóra…
Györei Imre
Leave a Reply