halottam. Olyanok nekem ők, hogy amikor rossz vagy éppen jó passzban vagyok, olyankor is, csak előkapom őket a gondolataimból, a szívemből vagy fene tudja honnét, gondolok rájuk és már a gondolat maga jóleső, hogy voltak, hogy részei voltak az életemnek, hogy ekkora mély nyomot hagytak azért, mert olyanok voltak, amilyenek voltak – én is olyan szeretnék lenni, gondolom olyankor. Az egyik nagynagy, mama bátyja, Pista, a másik egy volt barátom nagymamája, Terimama, egy régi szomszédom, a Bözsi néni, aki az egyik virágról a kertben mindig eszembe jut amúgy is. És az Ádám, egy volt fiúm, nagyon fiatalon halt meg, a kisfia talán három volt vagy négy? Na ők. Keresek közös vonásokat, hát az nincs, vagyis de, én vagyok.
Leave a Reply