gyertyát, ahogy minden reggel, aztán a kávé, aztán csak ültem, végtelen fáradtságomban, test és fej. Sokat jár eszemben a nap, amikor apu testvére felhívott, hogy apu meghalt. Szomorúság volt, egy szinte idegen ember, akit nem is nagyon ismertem, de az a pár találkozás, ami későn, már túl későn megtörtént, az mindig szép emlék marad, mindig megmaradnak bennem a viccei, miközben fájdalmas úgy emlékezni rá, hogy abban az otthonban van, a sok elembeteggel, ahogy őket mindig hívta. Nem akarnék neki semmit mondani, ha találkoznánk, nekem elég az, amit ő érez, érzett, ahogy végignéztük mindig a képeinket, akkor is olyan önzetlen volt és mindig megkérdezte, hogy hogy van az anyám. Gondoltam magamban, ejj, ne félj, őt nem érdekli, hogy te hogy vagy. Szinte kívülállónak éreztem magam a temetésén, ott a gyönyörű, sopron-bánfalvi temetőben, a nagy fák alatt. Utána jött egy nagyon kedves, vidám délután nagyon régen – vagy szinte soha – nem látott rokonokkal. Ezek a szép emlékek maradnak már bennem, ha rá gondolok, azt érzem, hogy jó neki most, elhelyeztem kedves halottaimmal, a Pista bátyja, mama testvére, Ádám, az egyetemi szerelmem, Bözsi néni, a régi szomszédom és a Teri mama, a volt ember nagymamája. Ők a kedves halottaim.
Pár perce beszéltem a tesómmal, akit hívtak, hogy ha tud mielőbb menjen be a kórházba, mert anyám nem biztos, hogy megéri a délutánt. Itt ülök, egyedül, ég a gyertya, jönnek a könnyeim. Mert még itt lenne a lehetőség, hogy felhívjam, hogy mondjak neki valamit. Ha magánál van, ha tud beszélni. S mit mondjak neki? Legutóbb is szidott valamiért, de persze csak a hátam mögött, de aztán beszéltünk telefonon, amikor hazaengedték a múlt héten, akkor meg csak a kórházat szidta, hogy bsszák meg az oxigén gépet, mi az, hogy neki nem tudnak adni egy normálisat. Szóval hívjam-e fel, s akkor mit mondjak neki, köszi az életet, köszi, hogy itt vagyok. Köszi, hogy állandóan lepasszoltál a mamának, mert te a bulizást választottad, így én megtanultam, hogy mi az főzni, sütni, lekvárt befőzni. Köszi, hogy lekurváztál, amikor tizenhat évesen egy nálam kilenc évvel idősebb pasival jöttem össze, s jártunk sokáig, boldogságban, mert ő otthont adott nekem, olyan nyugodt és intelligens környezetet, amit otthon nem kaptam meg soha. Köszi, hogy nem engedted, hogy a gimiben felvegyem a franciát, mert így még erősebb érzés volt, hogy aztán megtanuljam, s végül francia tanár legyek.
Leave a Reply