rebarbara már a konyhában, sőt, már el is fogyott, vendég jött, ittalvós, mi mással nyithatnánk az évet, mint rebarbarával. Meg paprikáscsirkét főztem, nokedlivel, mégis valami magyarosat, ha már ukránt nem tudok, viszont az ember nem eszi a krémes dolgokat, de ezt mostanában megszerette. Tizenvalahányév után. Nehéz napok, de ha mi panaszkodunk, akkor mit szóljon a sok ukrán. Szívfájdító. A mama jut eszembe sokszor. Emlékszem, a szíriai háború amikor volt, s jöttek a menekültek, egy ismerősöm nagyon fújt rájuk, hogy nézzem meg, mind erős férfi és szuper mobiltelefonjaik vannak, minek jönnek ide? Na itt kezdődik az, hogy fogalmuk nincs az embereknek arról, hogy milyenek más országok, a szíreknek miért ne lehetne szuperjó mobiltelefonjuk? Meg ki meneküljön, a nyolcvanéves, a beteg, aki nem tud járni? A mama jut eszembe, s ha jönnének az oroszok, nem hagyná el a házát, hova menne, nem fiatal, életerős férfi, aki képes többezer kilómétert utazni, s az a ház volt az élete, inkább ott halna meg. Ahogy most sok ukrán. De nem is megyek inkább ebbe bele, de a napjaink nagy részét tényleg ez teszi ki, meg hogy ha ide is végre el tudnak jönni, akkor be tudunk fogadni egy anyukát egy gyerekkel, arra biztosan lenne helyünk. Rengeteg a virágzó fa, a koraiak, a magnoliánk a ház előtt mindjárt teljes virágba borul, a japánbirsem hetek óta gyönyörűen virágzik, a hunyoroknak is szuper évük van. A kis paradicsomjaim szépen növekednek, már látszanak rendes paradicsomlevelek, lassan szétültetem őket, a sweet pea-ket már lecsippentettem, hogy bokrosodjanak, ültettem árvácskát, “Brush Strokes”, a veteményest megtrágyáztam, a héten megy bele a borsó.
Leave a Reply